2. fejezet

Niké

-        Nik bácsi? - fordult egy félénk mosollyal a hibrid felé Niké. A lány egy kinyúlt pólóban és mackónadrágban volt, ami egyszerűsége ellenére is csodásan festett rajta. Hosszú vörös haja a derekét verdeste, pár tincse a szemébe hullott, de ez csak még jobban kiemelte szemeinek különleges kékeszöld fényét.

-        Rég találkoztunk – mosolyodott el a hibrid. Kol, aki eddig bátyja keresztlányát csodálta, most a szemei sarkából Klausra pillantott és a mosolyt látva majdnem dobott egy hátast. Bátyja ugyanis mosolygott, de úgy igazán, szívből. Kolnak ez igencsak megrázó élmény volt. Niké kecses léptekkel a hibridhez sietett és szorosan, mintegy támasztékot, egy biztos pontot találva megölelte keresztapját, ami mindkét őst meglepte. Klaust azért, mert nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ölelgessék, igaz, hogy Niké és Emma is régen mindig így üdvözölték őt. Ez náluk amolyan hagyománnyá nőtte ki magát, de akkor is mindig meglepődött tőle. A hibrid tétova mozdulattal megpaskolta a lány hátát, hogy azért ne álljon úgy ott, mint egy hülye, szerencsétlen idióta. Kol igazán értetlenül állt a dolgok előtt. Bátyja először mosolyog, most meg ölelkezik. Ez már a csoda kategória határait súrolta, sőt inkább már bőven át is lépte annak a felső határát.

-        Igen, tényleg rég volt – motyogta Niké Klaus mellkasába. Annyira örült, hogy újra látja keresztapját. Már nagyon hiányzott neki.

-        Ő az öcsém, Kol – mutatott az említett felé Klaus. Niké csak most vette észre, mit csinált, halványan elpirult és hátralépett két lépést, és félénken Kolra pillantott.

-        Örvendek – motyogta halkan és lesütötte a szemeit. Tudta, hogy kissé elragadtatta magát. Pedig ez általában nem volt szokása.

-        Én is – lépett előre Kol és felemelve a lány egyik kezét csókot hintett az apró kézfejre. Szerette az ilyen udvarias gesztusokat, ugyanis, mint azt kitapasztalta, a nők teljesen odáig vannak ezért, meg természetesen érte is. A válaszreakció azonban mindkét őst meglepte, mert Niké kihúzta a kezét a másikéból és hátrált két lépést. A helyzet kimondottan kínossá vált.

-        Mióta vagy itt? - kérdezte Klaus, hogy megtörje a kialakult csendet. Közben azon kezdett gondolkozni, hogy vajon mi történt, amiért keresztlánya így viselkedik. Elvégre tudta a félénkséget, de ez más volt. Látta, Niké szemeiben egy pillanatra félelem csillan és ez nem tetszett neki. Nagyon nem.

-        Négy napja – jött a halk válasz.

-        Holnap vagy holnapután megyünk Mystic Fallsba – közölte a hibrid vigasztalóan. Úgy vélte azért viselkedik így, mert meghalt az anyja és azért mégsem lehet könnyű elveszíteni a másik szülőjét is három éven belül.

-        Értem, és a mamit nem várjuk meg? - kérdezte Niké bizonytalanul. Kol és Klaus pedig ebben a szent pillanatban jött rá, hogy a lány nem tud arról, hogy az anyja meghalt és rendkívül zavarba jöttek emiatt. Soha nem kellett még egyszer sem elmondaniuk egy gyereknek, hogy meghalt az egyik szülője és most már teljesen árva lett. Kol úgy gondolta ebből a beszélgetésből ő most kimarad, ráhagyta bátyjára, amúgy is ő volt a lány keresztapja. Klaus felelőssége, nem pedig az övé. 

-        Nem, megkért rá, hogy vigyázzak rád - adta meg a válasz kissé ködösítve Klaus. Úgy gondolta ráér később is elmondani, hogy Emma meghalt. Egyébiránt nagyjából igazat mondott, elvégre közvetve megkérte őt erre a nő.

-        És az iskola? - hangzott az újabb kérdés.

-        Természetesen ott fogod befejezni. Rebekah, a húgunk majd segít neked. Ő is végzős, mint te – nyugtatta meg Klaus. Az egyik óra elütötte a fél tizenkettőt. Niké gyorsan elnyomott egy ásítást. - Az lesz a legjobb, ha most alszol egyet, a többit pedig megbeszéljük holnap. Rendben? - kérdezte gyöngéden a hibrid.

-        Rendben. Ti hol fogtok aludni? - kérdezte a lány az egyik szobaajtó előtt állva. Nyilván azt használta alvásnak. 

-        Te csak feküdj le, a többit megoldom én – mondta bíztatóan Klaus.

-        Jó éjt – mormolta még a lány

-        Neked is – válaszolta kórusban a két ős. Niké bement a szobába becsukta maga után az ajtót. Hallani lehetett, hogy kis ideig még motoszkált bent, majd egy jó negyed órával később lefeküdt aludni.

-        Az enyém a másik szoba, a kanapé a tiéd lehet – ajánlotta nagylelkűen Kol, amint csend lett. Klaus vetett rá egy lesújtó pillantást. - Ebből nem vagyok hajlandó engedni – szögezte le a fiatalabb ős. Bátyja inkább elővette a telefonját és tárcsázta a közelben lévő hibridjeinek a vezetőjét.

-        Hank? Itt Klaus. Bostonban vagyok és szeretnélek megkérni téged és a csapatodat, hogy szaglásszatok körül az itteni vérfarkasoknál. Pontosan mérjétek föl a dolgokat és utána értesítsetek engem. Hello – zavarta le gyorsan a beszélgetést és levetette magát a kanapéra. A fejét a kezeibe temette. A helyzet rosszabb, mint gondolta. Azt hitte, hogy Emma legalább elmondta a lánynak, hogy veszélyben vannak. Bár látta, hogy Niké, mintha kicsit megremegett volna, mikor azt mondta, hogy Emma nem jön velük. A lelke mélyén biztos tudja. Ő legalábbis így vélekedett róla. Azt viszont tudta, nemsokára el kell mondania neki. Vagy átadja ezt a feladatott Elijah-nak, biztos volt benne, hogyha valaki, hát ő aztán kíméletesen el tudja mondani ezt. Kol meglengetett előtte egy pohár whiskyt.

-        Gondoltam szükséged van rá – jegyezte meg és levetette magát a bátyja mellé.

-        Kösz – vetette oda neki Klaus és egy gyorsan felhajtotta az alkoholt. Erre már igencsak szüksége volt. Az alkohol jólesően végigmarta a torkát. Ivott volna még, de tudta, hogy tiszta fejre van szüksége a gondolkodáshoz, és ha netán lennének olyan ostobák és meg merészelnék támadni őket. Bár ő köszönte szépen részegen is remekelt mindenben.

-        A keresztlányod dögös – kuncogott fel Kol. Bátyja vetett rá egy átható pillantást. - Tudom, tudom. Három lépés távolság – emelte fel megadóan a kezeit. - Észrevetted, mennyire megijedt az érintésemtől? - kérdezte elgondolkozva.

-        Igen, és mielőtt megkérdeznéd, nekem sem tetszik a dolog. Majd megkérem Elijah-t, hogy puhatolja ki az okot – felelte elgondolkozva Klaus, és a kezében tartott üres poharat szórakozottan forgatta a kezei között.

-        Mindent Elijah-ra hárítasz? - vigyorodott el szórakozottan Kol.

-        Nem – rázta meg a fejét Klaus. - De te is tudod, hogy ő jobb ebben, mint én – sóhajtott fel homlokráncolva. Tudta, hogy neki kellene csinálnia, de egyszerűen nem volt rá képes. Egyszerűen nem volt tapintatos és kész. Bár azért tesz majd egy próbálkozást. Talán sikerül, elvégre látta, mennyire fontos a keresztlányának. És tény, ami tény, ő maradt Niké egyetlen „rokona”. Valamint testvérei is itt lesznek most már neki. Remélte Rebekah-val sikerül összebarátkoznia. Mindkettőjüknek jót tenne. Kolról nem is beszélve.

-        Én szóba sem jövök? - tette fel a kérdést méltatlankodva Kol.

-        Ezt komolyan kérdezed? - nézett rá hitetlenkedve Klaus. Ez a felvetés még viccnek is rossz volt.

-        Tudok én érzelgős támasz lenni, ha akarok – válaszolta Kol és duzzogva a szobájába vonult. Bátyja letette a poharat és kényelmesen eldőlt a kanapén, magában bosszankodva azon, miszerint öccsének sikerült elhappolnia előle a másik szobát. Nem volt a megjegyzése miatt bűntudata, mert tudta öccse nem veszi fel az ilyen aprócska bosszantásokat.

Klaus halk nyöszörgésre ébredt. Még mindig sötét volt a nappaliban, tehát ez alapján le tudta vonni az a következtetést, miszerint még nincs reggel, így álmosan felült és körülnézett. A hang Niké szobájából jött. Látta, hogy Kol holdkórosként kócosan kitámolyog a másik helységből. Ha a hibrid legalább egy kicsit jobban ébren lett volna, akkor tuti, hogy készít róla egy képet és utána otthon bekereteztette volna. Tudva, öccse mindig elborzadna, ha elmenne mellette. Fő szempont a testvéri szeretet. A hibrid sem épp fitten felkelt a kanapéról és óvatosan benyitott keresztlánya szobájába.

-        Niké? - kérdezte halkan és belépett a szobába, mert Kol hátulról lökdöste őt. Türelmetlen kis hülye. Klaus legszívesebben lecsapta volna ilyenkor, de most még ehhez is álmos volt. Keresztlánya az ágyon feküdt a takaró teljesen rátekeredett és láthatóan rémálma volt. - Niké? - ismételte meg a kérdést, ám öccse gyorsabban cselekedett nála. Fittyet hánya a három lépés távolságos szabályra odalépett az ágyhoz, leült az alvó mellé – akinek láthatóan rémálma volt - és megrázta a vállánál fogva. Az már egyszer biztos, hogy ezáltal most bebizonyította, mennyire tud gyöngéd lenni. A válasz az volt, amire a hibrid számított. Vagyis semennyire. Niké szemei rémülten felpattantak és gyorsan az ágy másik végébe húzódott magával rántva a takarót is, amit a fejére húzott, mintha az megvédhetné őt. Kol az alóla kihúzott súly miatt ledőlt az ágyról és üdvözölte a padlót. Klaus elnevette volna magát a szituáción, ha nem lett volna annyira borzalmas a helyzet. Kezdett aggódni a lány miatt. Vajon mi történhetett vele, ami miatt ennyire rosszul reagál mások érintésére? Legalább az ő közelségétől megnyugodott. Ez is valami. - Niké – mondta ki harmadjára is a nevét Klaus keresztlányához közeledve. - Én vagyok az Nik bácsi, aki előbb leesett az ágyról az nem volt más, mint Kol. Emlékszel? - érdeklődte a hibrid elővéve a legmegnyugtatóbb hangját. Feltápászkodó öccsére vetett egy figyelmeztető pillantást.

-        Nik bácsi? - szipogott fel Niké.

-        Én vagyok – erősítette meg a felvetést a hibrid és a lány mellé ült. Bizonytalanul a takaró felé nyúlt és addig igazított rajta még keresztlánya láthatóan rémült szemeibe nem tudott nézni. - Itt vagyok – paskolta meg a vörös tincseket, amik tulajdonosa átkarolta Klaus nyakát, félősen hozzábújt és zokogásban tört ki. A két ős tanácstalan tekintette összekapcsolódott. - Hozz valamit, amitől megnyugszik! – formálta némán a szavakat öccsének.

-        Mégis mit? - jött a méltatlankodó kérdés ugyanabban a formában. De a fiatalabb ős végül szem forgatva ugyan, de kiment a szobából és a szerinte legjobb nyugtatóval tért vissza. Ez nem volt más, mint egy pohár jó erős whisky. Mire visszatért addigra bátyja már hellyel-közzel megnyugtatta Nikét. Odaadta testvérének a poharat, aki megitatta vele zaklatott keresztlányát.                        

-        Mit álmodtál? - kérdezte tőle szokatlan gyengédséggel Klaus, mikor látta, hogy hatni kezdett az alkohol. Talán nem is lesz olyan nehéz ez a gyámdolog, mint azt elsőre hitte. Jó kissé távol áll tőle a vigasztalás, de végül is meg tudja csinálni. Nem olyan nagydolog csak pár kedves szó és megnyugtató körkörös mozdulatok tétele a lány hátán.

-        Én csak... én csak... nem érdekes – felelte csendesen Niké és zavartan a kezeit kezdte tanulmányozni. - Sajnálom, hogy felébresztettelek titeket – emelte fel rájuk a tekintetét, majd gyorsan vissza is tért előbbi tevékenységéhez.

-        Sose bánd, amúgy sem tudtam aludni, mert Klaus kegyetlenül horkol – válaszolta Kol, ezzel próbálva oldani a helyzeten.

-        Ez nem is igaz – morrant rá az érintett. Egyrészt, mert még a feltételezés is sértette másrészt, azért mert tudta, hogy mire megy ki a játék. Niké szája sarka gyér mosolyra görbült.

-        Dehogynem. A múlt héten Rebekah-t is felébresztetted és együtt kerestük meg az eget rengető zaj forrását – lovallta bele magát a témába a fiatalabb ős. - Először azt hittem, földrengés van, de a föld nem rengett, csak a moraj volt hasonló. Képzelheted, egyből rohantam Elijah-hoz és a nyakába ugrottam, hogy ő, mint a nemes és hős lovag mentse meg csodálatosságomat… – mondta drámai hangsúllyal Kol és vette volna egy mély levegőt a folytatáshoz, ám Niké alig halható nevetés megállította. Az idősebb testvér a nevető lányról öccsére vetette elégedett tekintetét. Azt azért el kellett ismernie, hogy öccse minden furcsasága ellenére azért néha mégis egészen használható volt.

-        Egy keveset még tudsz aludni reggelig – szólalt meg Klaus.

-        Nem vagyok álmos – rázta meg a fejét Niké, vörös tincsei röpködtek körülötte.

-        Most már én sem, szóval nézünk valami filmet? - tette fel a kérdést Kol. - Láttam pár egész ígéretesnek tűnőt a nappali házimozi rendszerében. - A lány az ajkába harapott és gondolkodott egy percig, majd végül rábólintott. Kicsit bűntudata volt, hogy Kol miatta lezuhant az ágyról, és mert felébresztette őket.

-        Akkor menjünk – egyezett bele a hibrid is. Kol bekapcsolta a házimozit igaz egy kis ideig eltartott neki, mert ez a technika még új volt számára. Klaus és Niké addig leültek a kanapéra. A fiatalabb ős filmválasztása az Éjsötét árnyékra esett. A szobában tartózkodó két másik személy felhúzott szemöldökkel nézet rá.

-        Most mi van? Ne mondjátok, hogy nem viccesek ezek a vámpíros sztorik – vont meg a vállát Kol és óvatosan leült Niké mellé, aki nem húzódott el a közeléből. Igaz, hogy inkább Klaus felé húzódott, mint felé, de ez már akkor is remek teljesítmény volt. A hibrid inkább nem szólt semmit a három lépés távolságról, ugyanis tudta, hogy öccse azért mégsem annyira hülye, mint amilyennek mutatja magát. Igaz, szereti feszegetni a testvérei tűrőképességének határait, de azért nem szokta átlépni őket, csak ha mérges volt. De Klaus látta, hogy most semmi ilyesmire nem készül. Niké a film végére elaludt és keresztapja vállára dőlve szuszogott. Kol fogta a takarót, amivel még este bátyja takarózott és ráterítette. Ekkor megszólalt a hibrid telefonja, a tulajdonos gyorsan felvette.

-        Kiderítettetek valamit? – kérdezte egyből a lényegre térve, mert látta, hogy Hank az. A beszélgetés végére mindkét ős arca elkomorult. Ugyanis a bostoni vérfarkas falka egytől egyig, szőrén szálán eltűnt. A szó legszorosabb értelmében. Az utolsó kis kölyökig mind felszívódtak olyan módon, hogy senki nem tudja hová tűntek és mi lett velük. Annyi azonban a tudomásukra jutott miszerint a vérfarkas falka új vezetője és kis csicskásai nagyon igyekeztek megtalálni a halott ex-vezetőjük lányát, mert őt is arra a sorsra akarták jutatni, mint az anyját. Milyen kedvesek.

-        Te is azt gondolod, amit én? – tette fel a kérdést Kol. Bátyja beleegyezően bólintott. Mindkettőjük számára és Hank elmondása alapján nyilvánvaló volt, miért tűntek el. Ez pedig nem volt más, minthogy meghallották, hogy Nikolaus a városba tart az egyik testvérével. Így hanyatt-homlok elmenekültek. Tudtak ugyanis az ősök nem annyira titkolt bosszúszomjának mértékéről és kétségkívül vonakodtak tesztelni ennek határait. Egyszóval a biztonságos menekülés mellett döntöttek. Klaus azonban elszánta magát arra, hogx akár a föld alól is, de előkeríti őket, és akkor megtudják, miért is rettegi a nevét az egész természetfeletti világ már ezer éve. Sejtette, hogy öccse egy percig sem fog habozni és segíteni fog neki. Elvégre Kol régen és most se hagyott volna ki egy jó kis vérfürdőt, ha lehetősége nyílt rá. Ő is ilyen volt. A hibrid ezután lefektette keresztlányát a szobájába és gondosan betakarta. Kol az ajtófélfának dőlve nézte a jelenetet és közben azon filozofált, hogy Niké által most egy új korszak toppant be az életükbe.

Klaus, miután lezuhanyozott és a kocsiból felhozott táskájából felöltözött, felhívta Elijah-t, mivel úgy gondolta ideje megérdeklődni, mit intézett eddig. Kol is szalonképes állapotba hozta magát – igaz, neki több időbe tellett, mint testvérének, mert túl sok időt töltött a tükör előtt - és a kanapéra ledőlve bekapcsolta a tévét.

-          Elijah? Minden valószínűség szerint holnap reggelre már otthon leszünk – közölte testvérével telefonon keresztül.

-          Rendben. Felvettem a kapcsolatot egy ügyvéddel, aki elkezdte intézni a végrendelettel kapcsolatos dolgokat. Egyébiránt Nikét ki kell íratnod az ottani iskolájából, ahhoz, hogy itt be tudjam íratni. Bár már értesítettem az érkezéséről az igazgatót – magyarázta Elijah.

-          Oh… jó, hogy mondod. Teljesen elfelejtettem az átíratást. Még a délelőtt folyamán elintézem – sóhajtott fel a hibrid és gondterhelten megmasszírozta a homlokát. Szerencsére idősebb öccse mindig mindenre gondolt.

-          Niké hogy viseli? – kérdezte tapintatosan Elijah. Klaus pár pillanatig a gondolataiba merült, de a vonal másik végén lévő testvérének ez pont elég idő volt arra, hogy rájöjjön az igazságra. – Szóval nem tudja – jelentette ki.

-          Nem, nem mondtuk el neki, és úgy látszik Emma sem tájékoztatta őt – értett egyet vele bátyja. – Így is van valami, ami miatt különösen viselkedik.

-          Különösen? Hogy érted?

-          Nagyon meg van rémülve valami miatt – próbálta megfogalmazni a választ Klaus.

-          Igen, elhúzódott, mikor kezet csókoltam neki és mikor rémálma volt az ágy végébe hátrált előlem – kapcsolódott be a beszélgetésbe Kol is.

-          Lehet, hogy nemrég megtámadták – vetette fel Elijah, mert ő a leírt reakciók alapján erre következtetett.

-          Én is valami hasonlót gyanítok, de nem hajlandó elárulni a dolgot – felelte Klaus.

-          Emma halála kapcsán kiderítettél valamit? – érdeklődte Elijah témát váltva.

-          Úgy látszik az itteni vérfarkasok eltűntek – adott hangot nemtetszésének bátyja -, de a holttestét nem találtuk meg, ha erre vagy kíváncsi. Holnap találkozunk – mondta még és letette a telefont, mert Niké szobájából motoszkálás hallott. A lány ki is jött fél órával később. Egy halványkék póló, egy nagy sötétkék pulóver és egy koptatott farmernadrág volt rajta. Hosszú vörös haját fésülve halványan rájuk mosolygott a tükörből és épp készült vissza menni a szobájába letenni a fésűjét, amikor Klaus hangja megállította.

-          El kéne menünk az iskoládba a kiiratkozásod végett – szólalt meg a hibrid a lány hátát nézve.

-          Nekem is mennem kell? – érkezett a kérdés alig halhatóan. Kol a tévéről Nikére pillantott látta, hogy a háta megfeszül és láthatóan egész testében remegni kezdett. Nem jó jel.

-          Mit szólnál, ha megmutatnád, nekem a várost, amíg Klaus intézi az unalmas hivatalos papírmunkát? – szólt közbe Kol. – Már nagyon rég jártam erre. Megnézzük a Harvardot és a környékét – tette hozzá rábeszélően.

-          Rendben – egyezett bele Niké. Inkább sétál egyet a fiatalabb őssel, minthogy esetleg összefusson vele. Klaus kapva kapott a lehetőségen, mivel úgy gondolt ezáltal legalább lesz alkalma megérdeklődni a lány tanáraitól Niké rémült viselkedésnek okát. Hátha ők is felfedeztek valami szokatlant, ami által ő is közelebb kerülhet a furcsa viselkedést kiváltó tényezőhöz és megoldhatja azt. 

Kol és Niké gyalogosan indultak útnak. Előbbi azt mesélte, milyen volt az ezerhétszázas években a város. Utóbbi pedig csendesen hallgatta őt és, ha volt valami észrevétele, akkor halkan hozzászólt a témához. Kolnak eszébe jutott, hogy oda kell adni a verbénás karkötőt, amit Klaus rendelt külön a lánynak. Ő maga is odaadta volna, csak öccsének esett útba az ékszerbolt, ahová a hibrid leadta a rendelésért. Mikor kijöttek onnan, Niké felé fordult, aki nem kérdezett semmit arról, miért is mentek be.

-          Fogadd tőlem sok szeretettel – csatolta a lány csuklójára az aranykarkötőt, amit rózsák és levelek díszítettek.

-          Köszönöm – motyogta elpirulva Niké.

-          Igazán semmiség. Mellesleg soha ne vedd le, mert verbénával van töltve 

-          Értem – bólintotta komolyan Niké. Tudta, milyen fontos lehet ez, lévén, hogy Mystic Falls arról híres, hogy vámpírok vannak szinte mindenhol. 

-          Nincs kedved oda bemenni, reggelizni? Úgy emlékszem, amikor idejártam az egyetemre, abban az időben is ott állt az a hely, és itt adták a legjobb kávét a világon – bökött a fejével a velük szemben lévő épületre Kol. Egész kedvelte a helyet annak idején. 

-          Anyuval is mindig itt szoktunk reggelizni – ragyogott fel Niké arcán egy boldog mosoly. Az ős ezt látva legszívesebben homlokon csapta volna magát. Ha a lány tudta volna, hogy már soha nem találkozhat az anyjával, akkor nyilván nem lett volna ilyen vidám.

-          Tényleg? – mosolyodott el kényszeredetten Kol. Megállva az épület előtt. – Akkor menj csak be, ülj le, mondjuk ide – mutatott az egyik közeli látható asztalra. - Én addig felhívom Klaust, hogy halad a papírokkal – vette elő a telefonját.

-          Ahogy gondold – bólintott rá tétovázva Niké. – Mit rendeljek neked? – kérdezte még mielőtt belépett volna a kávézóba.

-          Rád bízom a választást – felelte Kol. A lány belépett, addig az ős gyorsan megkereste az őket követő vérfarkast és a közeli kihalt utca falához szegezte.

-          Hol vannak a társaid? – sziszegett rá mérgesen a fickóra, aki úgy öt utcával ezelőtt szegődött a nyomukba. Niké miatt nem aggódott, Klaus ugyanis három hibridet küldött, hogy kövessék mindenhova a lányt és védjék meg mindenáron.

-          Nem tudom – formálta a fulladás szélén álló vérfarkas, ugyanis az ős gyengének nem igen mondhatóan szorongatta a nyakát.

-          Miért követed a lány?

-          Mert a főnök azt mondta – kapkodott a levegőért a fickó.

-          És ha a főnök azt mondja, ugorj a kútba akkor nyilván meg is teszed – jegyezte meg cinikusan Kol. – Szóval mit is akartok tőle?

-          A főnök azt szeretné, ha hallott lenne, ugyanis az anyja vámpírokkal szimpatizál és a vámpírok csak bajt hoznak ránk – pillantott undorodva az ősre.

-          Remek. Most, hogy ezt tisztáztuk, itt az ideje búcsút vennünk egymástól – vigyorodott el gúnyosan Kol és egy hirtelen mozdulattal kitépte a vérfarkas szívét. Megtörölte a kezét a fickó kabátjában, majd a telefonját újra elővéve tárcsázta bátyját.

-          Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem? – szólt bele a telefonba és integetett az éppen helyet foglaló Nikének.

-          Kezd a jóval – ajánlotta Klaus, aki ebben a pillanatban lépett ki keresztlánya iskolájából. Nem tudott meg semmit az égadta világon. Az egyetlen vigasza az volt, hogy Niké volt az iskola egyik legszorgalmasabb diákja. Ezért büszke is volt rá, azért mégiscsak az ő keresztlánya.

-          Nekem köszönhetően eggyel kevesebb támadó szándékú vérfarkas szaladgál szabadon az utcán – jelentette ki elégedetten Kol.

-          És ebben mi a rossz hír? - kérdezte bátyja.

-          A rossz hír az, kedves bátyuskám, hogy Emma minden valószínűség szerint azért halt meg, mert vámpírokkal szimpatizált. Nyilván rád és Elijah-ra vonatkozóan ölték meg – közölte a sajnálatos tényeket a fiatalabb ős. 

-          Niké? – kérdezte végül Klaus. Közben érezte, hogy az állítólagosan nem létező lelkiismeretét mardossa az öccsétől hallott információ.

-          Jól van. Éppen abban a kávézóban reggelizik, ahová diákkoromba jártam. Emlékszel? - kérdezte nosztalgikusan öccse.

-          Te képes voltál elvinni őt oda? Az az anyja kedvenc helye… vagyis csak volt – csattant fel elégedetlenül a hibrid.

-          Most már tudom, mondta, mielőtt bement, de ezt nekem végül is honnan a francból kellett volna tudnom? Nem tudok olvasni a gondolataidban, az övében nem próbáltam – válaszolta hasonló hangon Kol. – Most visszamegyek hozzá.

-          Tedd azt – csapta le a telefont Klaus.

-          Tedd azt – utánozta gúnyosan bátyját, majd megrázta a fejét és bosszús gondolatait száműzve vigyorogva bement reggelizni.                      

Miután visszatértek a szállásra Klaus megkérte Nikét, hogy pakoljon össze. Kol pedig – kissé nyűgösen ugyan -, de elment rendezni a számlát és levitte testvére és a saját csomagját.

-          Ez az összes holmid? – kérdezte Klaus keresztlányát a két közepes méretű bőröndre és a lap-toptáskára mutatva.

-          Igen – bólintott rá válaszolva Niké.

-          Akkor menjünk – igazított még egy kicsit a haját a tükör előtt Kol. Egyébiránt ezt a tevékenységét már több mint másfél órája űzte és még nem unta meg. Bátyja csak nagy nehézségek árán tudta annyira visszafogni magát, hogy ne törje szét öccse fején a tükröt. Mi ez, ha nem mérhetetlen türelem? Ezután mindkét ős felkapott egy-egy bőröndöt, a lap-toptáskát a lány vette a vállára. Klaus bepakolta a csomagtartóba a lány csomagjait. Niké tétován álldogált Kol mellett, aki kinyitotta az anyósülés ajtaját.

-          Szállj csak be – ajánlotta a lánynak.

-          Köszönöm – motyogta Niké és elfogadta a felajánlott helyet, az ős pedig becsukta az ajtót ő maga pedig beült a hátsó ülére. Klaus a vezető helyen foglalt helyet.

-          Kapcsold be az öved – kérte keresztlányát, aki gyorsan teljesítette is a kérést.

-          Én is? – kérdezte a két ülés között előre hajolva Kol.

-          Te is – válaszolta szemforgatva Klaus. Niké mosolyogva hallgatta beszélgetésüket. Tudta, hogy hiányozni fog neki a város, de az anyukája azt mondta, menjen el a keresztapjával. Így kissé szomorúan ugyan, ám mégis izgatottan várta, hogy megérkezzenek Mystic Fallsba.

-          Ahogy akarod, ó nagy testvér – mondta öccse és hajlongások közepette bekapcsolta biztonsági övét. Igaz, feleslegesen, de próbálta jobb kedvre deríteni a láthatólag lehangolt lányt. Klaus értékelte öccse próbálkozását, annak ellenére, hogy ennek az volt az ára, hogy rajta piszkálódik, de ezt már volt ideje megszokni. A reptérre negyed óra alatt kiértek. Minden rendben ment, így felszálltak a repülőre, ahol Niké Kol és Klaus között kapott helyett az első osztályon. Ezt egy kis protekcióval vegyített igézéssel érte el a két ős. A lányt ez egyáltalán nem zavarta, sőt, örült neki, hogy nem idegenek mellett kell ülnie, mint ahogy azt egyébként kellett volna a jegye szerint. A szemei az út alatt egyre jobban elnehezültek, míg végül újra keresztapja vállára dőlve nyomta el őt az álom. Klaus a karjaiban véve vitte le őt a repülőről az autóig. Kol hátraült, hogy bátyja a lány fejét az ölébe tudja tenni, betakarták Nikét és már száguldottak is az otthonuk felé.