1. fejezet

Klaus, mint gyám?

Nikolaus Mikaelsson elégedetten lépkedett lefelé háznak lépcsőjén. Erre meg is volt minden oka. Az anyja által rajta megkötött átok megtört. Így már nem kényszerült rá, hogy telihold idején átváltozzon vérfarkassá, hanem akkor tette ezt, amikor akarta. Ez lényegében a soha többé kategória határait súrolta. A gyermekként apjának hitt Mikaelt megölte. Mivel nemcsak őt, de a testvéreit is fenyegette, egyébként is unta már az előle való menekülést. Éppen itt volt az ideje, hogy szépen megtérjen a túlvilágra. Az anyja, Esther visszakerült a koporsójába, ahová való. Többet nem fognak bedőlni az ármánykodásának.

A hasonmás, vagyis Elena Gilbert elérhető közelségben volt, hogyha kell bármikor tudjon új és erős hibrideket csinálni neki, és testvéreivel újra egy család voltak. Vagyis Finnt leszámítva, aki meghalt. Ő amúgy is egy elhanyagolható veszteségek közé volt sorolandó, a halál lett minden vágya, hát megkapta. Legyen boldog vele. Családja többi élő tagjával újra Mystic Fallsban telepedtek le egy remek kis villában - amit Klaus építtetett a hibridjeivel -, ebben a városban kezdődött minden és senki kedvéért nem voltak hajlandóak elmenni. Az egyetlen kis apropót a Salvatore testvérpár jelentette, valamint az ő kis szedett-vedett csapatuk. Ők ugyanis úgy gondolták, hogy ez az ő városuk és az ősöknek itt semmi keresnivalójuk nincsen. Bolond kölyök mindegyik. Elsőként ott volt a kis Bennett boszi, bár ő nem volt elhanyagolható tényező. De most, hogy az anyja vámpír lett befolyásolhatóvá vált általa és Klaus sose riadt volna vissza, hogy ezt az előnyt a saját javára fordítsa. Aztán a hasonmás drága kicsi testvérkéje, Jeremy. Szegény alkalomadtán vámpírvadásznak képzeli magát. Hiába, az ostobaság családi vonás a Gilberteknél.

Utána következett a sorban Alaric, a történelemtanárnak álcázott két személyiséggel rendelkező vámpírvadász, aki amúgy Gilbert gyámként is funkcionált. Sokrétű egyéniség, az már biztos. A csapat egyetlen női vámpírja, Caroline. Nem mellesleg az egyetlen olyan tagja is, akit a hibrid képes volt elviselni. Időtöltésnek igazán megtette, bár mostanában mintha Kol többet sertepertélne körülötte, mint az általában szokása. De végül is Klausnak nem kell a lány, ha öccsének igen, ám legyen. Végül pedig a két főkolompos Damon és Stefan Salvatore. Előbbi még a széltől is óvta a hasonmást és úgy jártában-keltében mindenkivel gúnyolódott. Utóbbi pedig újra mókusdiétára tért és nagy bűnbánatot érzett. De sajnos annak ellenére, hogy régen ő volt Klaus legjobb barátja, mostanra lassan a legfőbb ellenségévé nőtte ki magát, azt gondolva, hogy a hibrid hibája miatt hagyta el őt Elena. Egyébiránt újra egy pár alkotott a két szívszerelmes. Vagyis Elena és Stefan. Szóval, hol itt a baráti szeretet nevében hirdetett megbocsátás?

Természetesen sehol. És Klaus gondolatai elérkeztek mindennek a kiváltó okához, a hasonmáshoz, Elena Gilberthez. Ő csak vérbankként gondolt a lányra, amit a fent nevezett kis csapat igencsak nehezményezett. De azért mégiscsak szórakoztatóak voltak a próbálkozásaik. Nélkülük és a nevetséges terveik nélkül nem lennének ilyen viccesek a mindennapok.

-        Klaus, nincs kedved velem tartani a Grillbe egy kis... hm... frissítőre? – kérdezte vigyorogva kisebbik öccse Kol. Közben a nemrég érkezett leveleket szortírozta szórakozottan. Klaus elgondolkodott rajta, hogy talán jót tenne neki, ha húgukkal, Rebekhával együtt ő is járna iskolába. Legalábbis, akkor talán nem csapolná le unalmában a fél lakosságot és őt sem zavarná mindenféle apró-cseprő dologgal.

-        Talán később – vette ki testvére kezéből a leveleket, azzal a határozott szándékkal, hogy átnézi őket. Kényelmesen besétált az irodába és leült a bőrfoteljába, ami az impozáns íróasztal mögött állt. Szokása szerint büszkén körbetekintett a helységben. Sötéten elegáns és impozáns volt, mint a villa legtöbb szobája. A falon a kedvenc saját maga által készített festmény díszelgett. A képet Velencében festette még a tizennyolcadik században. Ha ide valaki belépett, az egyből egyfajta tiszteletet kezdett érezni a tulajdonosa iránt. Szépséget alkotni tudni kell.

-        Jaj, Klaus ne legyél ennyire ünneprontó, úgy viselkedsz, mint Elijah – jegyezte meg Kol és levetette magát a dolgozószobában lévő bőrkanapéra.

-        Aki hol is van egyébként? - nézett fel egy pillanatra Klaus, ő nem volt Rebekah, nem vette fel Kol pimaszságát. Csak néha. Ezután visszatért a levelekhez, mikor is egy olyat talált, amitől teljesen meglepődött. Mondhatni nem talált szavakat meghökkentében.

-        Elment a Lockwood-birtokra, mert beszélnie kell Carollal – húzta el a száját öccse. Elijah nagyon szerette a jótékonykodást és ennek kapcsán ment a polgármester-asszonyhoz is, Kol mondandója süket fülekre talált, mert bátyja nem is figyelt rá. A kezében tartott borítékot nézte igencsak áthatóan. Letette a többi levelet, majd a kiemeltet sietősen felbontotta. Gyorsan elolvasta az ismerős kézírással írt sorokat, utána még egyszer hitetlenkedve újraolvasta. A levélben ez állt:

Drága barátom!

Remélem levelem jó egészségben talál téged és mint legutóbb beszélgetésünk során reményedet fejezted ki azzal kapcsolatban, hogy meg tudtad oldani az átkoddal kapcsolatos problémádat. Tudom, hogy most azon gondolkozol, hogy vajon miért most írtam neked ezen levelet. A válasz igen egyszerű. Ezt a levelet csak akkor kapod meg, ha már én is és a feleségem Emma is meghaltunk, a mellékelt irat a végrendeletem másolata. Egy számomra igencsak nagy szívességet szeretnék kérni tőled. Nem tudom, hogy hány évvel utánam halálozik el Emma, de gondolom emlékszel a lányomra, Nikére. Akinek te vagy a keresztapja és még kiskorában megígérted nekem, hogyha bármi történne velem vagy Emmával, akkor ebben az esetben gondoskodsz róla. Attól tartok meg kell kérjelek rá, hogy teljesítsd ezen ígéretedet. Tudom, hogy most azt hiszed, hogy megőrültem, és miért írok neked úgymond a síron túlról, de biztosíthatlak, hogy ez nem így van. Csak azt kérem tőled, hogy vedd magadhoz és vigyázz rá. Lehet, hogy ez soknak tűnik, de ne feledd, hogy köt téged az ígéreted, amit nekem tettél. Azért van szükség arra, hogy vigyázz rá, mert a falka – aminek, mint gondolom, emlékszel Emma a vezetője -, mostanában zúgolódni kezdett és attól tartok olyan lépére szánják el magukat, amik nemcsak számomra, de a feleségem és a lányom számára is rossz végkimenetellel fognak végződni. Most azt kérdezed, hogy akkor miért nem kértem tőled segítséget? Azért drága barátom, mert tudtam, ha én meghalok, akkor Emma még tud gondoskodni Nikéről, viszont, ha ő is követ engem, akkor szegény egyetlen gyermekem egyedül marad ebben a szörnyűséges világban. Tudod, hogy Niké teljesen olyan, mint az anyja, így nyilván meg fogja viselni, hogy nemcsak én, de Emma is itt kényszerülünk hagyni őt. Kérlek, mondd meg neki, hogy őszintén sajnálom és, hogy mindent csak érte tettem. Emma ezt tudja, vagyis tudta, hiszen mi szavak nélkül is megértettük egymást. A borítékon lévő címen találod Nikét vagy, ha nincs ott, akkor Emma a kedvenc bostoni szállodádba helyezte biztonságba őt, Nik Smith néven. Mellékeltem a mostani legfrissebb képet róla, ez a tizennegyedik születésnapján készült. De biztos vagyok benne, hogy fel fogod ismerni őt. Még egyszer kérlek, hogy ígértedhez híven gondoskodj róla és vigyázz rá.

Még a túlvilágról is barátod,

Tristan Moon

-        Klaus, Klaus minden oké? - hozta őt vissza a valóságba Kol hangja. Klaus ránézett, majd visszanézett a kezében tartott lapra. Harmadjára is elolvasta, de a tartalma mit sem változott első olvasás óta. Kivette a borítékból a végrendeletet és a képet. Előbbit gyorsan át is futotta. Sima, egyszerű végrendelet. Tristan mindenét a lányára hagyta és őt jelölte meg gyámnak. Mivelhogy Niké még „csak” tizenhét éves. Az egész teljesen abszurd volt. Hogy ő gondoskodjon egy gyerekről? Na jó, a tizenhét már nem számít gyereknek, de akkor is. Agyrém az egész. De tudta, hogy nincs más választása, köti őt az ígérete. És bárki bármit mondjon is, Nikolaus Mikaelsson mindig betartja a szavát.

-        Ki ez a kölyök? - kapta ki a kezéből a képet Kol.

-        Az a „kölyök” ma már egy majdnem tizennyolc éves lány és velünk fog lakni – felelte egy helytelenítő pillantás kíséretében. Öccse egyre szemtelenebb lesz.

-        Miért is? - érdeklődte Mr. Szemtelenség. 

-        Mert megígértem az apjának – közölte Klaus és felállt. Látta, hogy ez egy boszorkány által hitelesített boríték, vagyis tényleg úgy volt időzítve, hogy akkor kapja meg, ha mind Tristan, mind Emma meghal. Más sem hiányzott neki, minthogy újra meg kelljen válnia egy baráttól.

-        Mióta vagy te ilyen irgalmas szamaritánius? - tette fel a kérdést hitetlenkedve Kol.

-        Kol, megtennéd, hogy nem bosszantasz tovább? - lépdelt ki sebes léptekkel az irodából, felkapva a borítékot, a levelet, a végrendeletet és a keresztlányáról készült képet. Öccse, mintha mi sem lenne természetesebb, ismét követte őt.

-        Valami probléma merült fel? - húzta fel elegánsan a szemöldökét idősebb öccse, Elijah. Ő ugyanis ebben a pillanatban érkezett haza, és látta bátyja komor tekintetét.

-        Mondd meg Rebekáh-nak, hogy nemsokára társasága lesz és készítsétek elő az egyik vendégszobát – adta ki a parancsot Klaus.

-        Értem – felelte Elijah. Mivel már megtanulta, hogy testvére előbb parancsot ad, és csak utána magyarázza meg az okát.

-        Valamint szeretném, ha elintéznél pár iratot ezzel kapcsolatban. Úgy értem, beíratás meg ilyenek – adta át a végrendeletet, hogy idősebb öccse át tudja nézni őket. Elijah szépen, nyugodtan elolvasta a felé nyújtott okmányt. A levelet Klaus nem szándékozott megmutatni senkinek. Az ilyen részleteket nem fontos tudniuk, csak a lényeget az pedig amúgy is kiderült a végrendeletből.

-        Szóval Emma meghalt – vonta le a következtetést Elijah, és visszaadta az iratot. Sajnálta a tényt, hogy Emma meghalt, ugyanis ismerte mind a nőt, mind a férjét. A lányukra is emlékezett, bár Niké akkor még alig lehetett több, mint hét vagy nyolc éves, mikor legutoljára látta. - Te is arra gondolsz, amire én?

-        Úgy érted, hogy a falka helyettes vezetője megelégelte a másodhegedűs szerepét és kevéske rásegítéssel lépett egy fokozatot? Igen, én is ezt gondolom – válaszolta meg a saját maga által feltett kérdést Klaus, és türelmetlenül dobolni kezdett mellkasa előtt összefont karjain. Egyáltalán nem tetszett neki a kialakult helyzet. Nem azzal volt a gond, hogy magához kell vennie Nikét, hanem a probléma abban gyökerezett miszerint a bostoni vérfarkasok zúgolódni kezdtek. Pedig ők aztán tényleg mindig nyugton maradtak, és igyekeztek mindenből kivonni magukat. Vajon mi a fene készül már megint? Egy perc nyugta sem lehet ezer év után?

-        Mikor indulsz Bostonba? - kérdezte Elijah. Kol duzzogva hallgatta őket, mert már megint figyelmen kívül hagyták. Ezt pedig utálta.

-        Most rögtön – sóhajtott fel a hibrid.

-        Magaddal vihetnéd Kolt – vetette fel Elijah, aki úgy gondolta, hogy öccsüknek nem fog megártani egy kis kiruccanás. Ugyanis őt is kezdte zavarni az, hogy mennyire sokat engedett meg magának testvérük.

-        Csak te és én, Bostonban... Később, miután kiszórakoztuk magunkat, felvesszük a kislányt és jövünk haza. Talán még pár kellemetlenkedő alaktól is megszabadulhatunk – karolta át a hibrid vállát lelkesen Kol.

-        Nem is tudom – vetett a szeme sarkából egy sanda pillantást kisebbik öcsére. Az volt a gond, hogy úgy emlékezett, hogy Niké egy félénk kislány és nem igazán lett volna ínyére, hogyha Kol már az elején halálra rémíti. - Csak akkor jöhetsz velem, ha megtartod Nikétől a három lépés távolságot – szögezte le végül.

-        Félted tőlem? - kuncogott fel Kol, és mint az előbb, most is kikapta bátyja kezéből a képet. A képen egy félénk tizenéves lány volt vörös hajjal és nagy élénk kékeszöld szemekkel. - Végül is, ha kikupálódott, akkor megvan rá minden okod – húzódott sokatmondó vigyorra Kol szája.

-        Az előbb mondtam; három lépés távolság. Emlékszel? - nézett rá ellentmondást nem tűrő határozottsággal öccsére. Még csak az kéne, hogy összetörje itt a lány szívét.

-        Igen, emlékszem. Tudod, nem vagyok még teljesen szenilis – forgatta meg a szemeit Kol.

-        Helyes, ez maradjon is így. Pakolj össze, és lehetőleg ne tollászkodj egy órán át, mint általában – szólalt meg végül Klaus, és tett egy elbocsátó mozdulatot.

-        Ez most fájt – tette a szívére a kezét Kol, és felvonult a szobájába összepakolni.

-        Biztos vagy benne, hogy jó ötlet befogadni magunkhoz Nikét? - vetett egy fürkésző pillantást bátyjára Elijah. De a lány Emma lánya volt és tudta, ha szükséges ő maga is megteszi ezt a lépést Niké biztonsága érdekében.

-        Jelen pillanatban nincs jobb ötletem, de ha neked van, akkor szívesen meghallgatlak – tárta szét a kezeit Klaus.

-        Attól tartok, nincs jobb ötletem – rázta meg a fejét Elijah.

-        Számíthatok rád, hogy elintézed a szükséges dolgokat? - tette fel a kérdést Klaus.

-        Meddig szándékozol Bostonban maradni?

-        Kettő, maximum három napot.

-        Mire hazaértek, addigra mindent elintézek – bólintott rá Elijah.

-        Remek – masszírozta meg a homlokát Klaus és felsétált a szobájába, hogy ő is összepakoljon. Elijah eltöprengve bámult utána. Vajon azzal, hogy Klaus magához veszi Nikét, fog változni valami? Az ős remélte, hogyha igen, akkor legalább pozitív irányú változás fog bekövetkezni. Végül is talán jót tesz, majd Klausnak az apaszerep és általa a családnak is. Mert tudta, azáltal, hogy a lány bátyja gyámleánya lett most már ő is a családjukhoz tartozik. És az ősöknek a család volt a legfontosabb.

-        Kol, vagy most rögtön abbahagyod a tollászkodást és lejössz végre, vagy itt hagylak! – emelte fel a hangját türelmetlenkedve Klaus.

-        Egy pillanat – szólt vissza az érintett.

-        Fél órával ezelőtt is ezt mondtad – füstölögte bátyja. - Na végre – sóhajtott fel, amint megpillantotta a lépcső tetején lévő öccsét.

-        Amúgy mivel megyünk? - szökdelt lefelé a lépcsőn Kol csomagjai csak úgy repkedtek utána.

-        Richmondig autóval, utána repülővel megyünk Bostonba – közölte vele Klaus és beült az autóba. Kol bepakolta a csomagjait, lelkesen integetett Elijah-nak, és a türelmetlen dudálásra méltóztatott beszállni a gépjárműbe. Amint öccse beszállt az autóba, Klaus meg sem várta, hogy becsukja az ajtót már száguldani is kezdett.

-        De türelmetlen valaki – mondta Kol töretlen jókedvvel.

-        Ha énekelni kezdesz nagy vigadalmadban, akkor kilöklek – jegyezte meg szárazon a hibrid.

-        Jaj, ne legyél már ilyen. Egyébként, hogy találtad ki a szándékomat? Az előbb ugyanis gyorsan néztem egy-két cserkészdalt, hogy legyen mivel elütnünk az időt. Ha akarsz te is csatlakozhatsz – válaszolt Kol. Ezután megköszörülte a torkát és nagy buzgalommal rá is kezdett egy ismertebb cserkészdalra. Bátyja csak azért nem váltotta be előbbi ígéretét, mert nem lett volna kedve repkedése utána összeszedni öcsét. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen hosszú lehet az út Mystic Fallsból Richmondig. A reptérre érve – hála a mindenségnek - Kol abbahagyta az éneklést, de az egész repülőút alatt izgett-mozgott. Klaus pedig kezdte megbánni, hogy elhozta magával. Végül is, ha kidobja a repülőből, akkor úgyis túléli, nem igaz?

Bostonba érve béreltek egy autót és a borítékon lévő címre hajtottak, bár Klaus ismerte az utat ugyanis Tristánék akkor is itt laktak, amikor megismerte őt és a feleségét, Emmát. Tristan szőkésbarna hajú, barna szemű férfi volt, még felesége vele ellentétben vörös hajú, kékeszöld szemű nő volt. Emlékezett rá, hogy Emmát mennyire lesújtotta férje három évvel ezelőtti autóbalesete, ugyanis ő volt élete szerelme. Az autóbalesetben, amiben Tristan meghalt, az volt legrosszabb, hogy a teste felismerhetetlenségig összeégett. Emma annyira összetört utána, hogy napokig nem evett és nem ivott, így a hibridnek kellett megszerveznie a temetést és közben vigyáznia a szintén hasonló állapotban lévő tizennégy éves Nikére. A temetésen zárt koporsó volt, érthető okok miatt. Egy hét múlva Emma ismét a régi fényében tündökölt és úgy tett, mintha férje nem halt volna meg. A gyászt nem könnyű elviselni, annyi bizonyos. Egyébként mindketten vérfarkasok voltak és ő egész jó kijött velük. A barátainak tartotta őket, ahogy ők is őt, így megkérték legyen a születendő gyermekük keresztapja. Ő határtalan örömmel elvállalta ezt a nemes feladatot. A kislány őutána kapta a Niké nevet. Felrémlettek előtte azok az órák, amikor Nikét rajzolni, festeni tanította. A kislány ugyanis nagyon fogékonyan megtanulta ezeket, ő pedig mérhetetlenül büszke volt rá, de lassan három éve nem látta sem őt, sem az anyját. A temetést követő időszakot velük töltötte, de jöttek a hasonmással kapcsolatos suttogások és ők megértették, hogy szeretné megtörni az átkát. Az ismerős házat megpillantva Klaust még jobban elfogta a nosztalgia, ám amint kiszállt a kocsiból egyből megérezte a házból áradó vérszagot. Ettől egyből visszatért a valóságba. Remélte, hogy keresztlánya épségben van, és hogy nincs itt. A környék teljesen kihalt állapotban volt. Kol már készült feltörni az ajtót, ám testvére megállította.

-        Várj – tette fel a kezét Klaus, és lenyomta a kilincset az ajtó pedig szinte ijesztő csikorgással kinyílt.

-        Így könnyebb – húzta fel a szemöldökét Kol, és beléptek a lakásba. - Valaki egy kisebb vérfürdőt rendezett itt, ahogy látom – közölte a nyilvánvalót, ugyanis a padlótól a plafonig mindent vér borított. A bútorok felborítva, a képek összetörve. Minden szanaszét helyezkedett el.

-        Emma vére – guggolt le a hibrid. - A vér olyan három napja lehet itt, vagyis akörül támadhatták meg. Ahogy az a nyomokból kivehető egyszerre öten támadtak rá. Négyen elölről, velük fel is vette a versenyt. Tristan jól megtanította harcolni, a támadóknak nem volt könnyű dolguk. De egyvalaki hátulról hirtelen leszúrta. A testet pedig kivonszolták a házból.

-        Egy nyomozó veszett el benned. Érdekes, hogy egy nő ellen öten kellettek, hogy elfogják. Nem gondolod? Amúgy szerintem ez volt a gyilkos fegyver – bökött a fejével az asztalon lévő antik kardra Kol. Klaus vetett a tárgyra egy komor pillantást. - Valami gond van? - kérdezte Kol szemöldök összevonva, látva testvére tekintetét.

-        A férje kapta még tőlem – válaszolta Klaus, belül forrt az indulattól. Nem elég, hogy le merik szúrni az egyik barátját, ráadásnak az általa ajándékozott kardal teszik ezt. - Miután megtaláltuk Nikét, te vigyázni fogsz rá, én pedig addig pár hibriddel levadászom a tetteseket – jelentette ki hidegen az első számú hibrid.

-        Engem pedig kihagysz a mókából? - kérdezte Kol ajak biggyesztve. Nem titkolta mennyire vágyik már egy jó kis vérfürdő után.

-        Kol, mára szerintem elég lesz – közölte Nik. Öccse levonta a következtetést, miszerint mára túlfeszítette a húrt, így ideje visszafognia magát. Kár, pedig olyan jól szórakozott. Majd legközelebb. Rebekah amúgy is jobb célpont volt a piszkálásra.

-        Gondolom, még mindig ugyanaz a kedvenc szállodád, mint száznegyven évvel ezelőtt. Vagy tévedek? - kérdezte békülékeny hangon Kol. Emlékezett, mennyire imádtak itt élni az ezerhétszázas évek elején és nem mindig az egyik villájukban vagy kastélyukban éldegéltek, hanem minőségi szállodákban. Fő a változatosság.

-        Nem tévedsz. Menjünk – bólintott rá határozottan a hibrid, aki még egyszer körbefuttatta a szemét a helységen, mielőtt távoztak volna. Jól a fejébe véste a látottakat és nem titkolt dühvel kisétált a házból, nyomában Kollal.

-        Jó estét uraim – fogadta szívélyesen őket a portán lévő férfi. A szálloda az ezerhétszázas évek elején készült a felső osztály számára és azóta sem adott alább ezen igényének. Valamint a színvonal is egyre csak emelkedett, az árakkal egyetemben.

-        Jó estét, Nik Smith nevű vendéghez jöttünk. Melyik szobában van? - kérdezte türelmetlenül Klaus, alig leplezve idegességét. Igazán nem volt most kedve udvariaskodni.

-        Sajnálom, de nem adhatunk ki adatokat a vendégekről – közölte hűvösen a portás.

-        Ne felejtsd el megkérdezni, más kereste-e – mormolta neki Kol, aki háttal rákönyökölt a pultra és úgy nézte a szálló fogadócsarnokát.

-        Most rögtön elmondod, melyik szobában van, és hogy kereste-e rajtunk kívül valaki más – igézte meg Klaus a férfit.

-        A tizedik emeleten van a tizenkettesben és nem kérdezett róla senki – felelte kábán a portás.

-        Helyes. Most adj egy pótkulcsot a szobához. És ha valaki mégis érdeklődne, akkor feltelefonálsz, világos voltam? - folytatta az igézést a hibrid.

-        Igen, értem – válaszolta a férfi és rövid keresgélés után átnyújtotta a pótkulcsot. Mire magához tért addigra a két ős már a lifttel tartott felfelé. 

A liftben kellemes zene szólt, ami most mindkét ősvámpírt kimondottan irritálta. Kolt azért, mert nem az ő stílusa volt ez a fajta dal. Klaus pedig egyébként is utálta a várakozást. A tizedik emeleten egy jellegzetes csipogás kíséretében megállt a lift. A tizenkettes szoba felé vették az irányt. A hibrid behelyezte a kulcsot az ajtóba, ám amikor ki akarta nyitni ki akadályba ütközött. Nevezetesen el volt húzva a benti felső repesz.

-        Elővigyázatos – jegyezte meg elismerően hümmögve Kol. Klaus addig bekopogott.

-        Igen?- kérdezte bizonytalanul egy dallamosan csengő halk női hang az ajtó túloldaláról. A két ősnek igencsak hegyeznie kellett a fülét, hogy meghallják őt.

-        Niké? Én vagyok az, Klaus – mondta a hibrid. Majd hátha a lány nem tudja, hogy kiről van szó gyorsan hozzá tette: - Nik bácsi, a keresztapád.

-        Nik bácsi? - kérdezte, ezúttal valamivel bátrabban a dallamos hang. - Honnan tudjam, hogy tényleg te vagy az?

-        Négy évesen egy képet festettél nekem, és azt mondtad szeretnél megtanulni úgy festeni, mint én – válaszolta meg az első eszébe jutó emlékkel a kérdést Klaus. Örült, neki, hogy keresztlánya találékony, bár, ha ők lennének a támadók, akkor már rég betörték volna az ajtót. Majd ő megtanítja neki, hogy védheti meg magát.

-        Nyitom – válaszolta Niké. Kis ideig babrált a zárral, majd kinyitotta az ajtót. Igaz, csak résnyire. Klaus és Kol beléptek, majd utóbbi bezárta maga után az ajtót. Megfordulva szemrevételezte bátyja keresztlányát és eszébe ötlött bátyja jó tanácsa. „Három lépés távolság.” Vajon képes leszek megtartani? - tette fel a kérdést önmagának. A leghatározottabban nem - érkezett a válasz sebesen.